Vettem egy nagyon jó könyvet de még nem mondom el hogy melyiket mert még később szeretnék róla írni :D és olyan jókat olvasok benne hogy azóta én is mindig próbálom más szemszögből nézni azokat a dolgokat amik történnek velem, vagy amiket érzek, vagy alapból amilyen vagyok.

Most arról szeretnék kicsit írni, hogy mit tanultam az előző kapcsolatomból, ami nekem az első volt, és nagyon-nagyon szerettem őt (szeretem még mindig), és tényleg már eljegyzés is volt meg minden hasonló dolog, viszont néha a lehető legalpáribb módon bántunk egymással... leginkább ő velem.
A szerelem ugye kémiai dolog, nem is nagyon tudunk parancsolni az érzéseinknek, de a gondolatainknak tudunk, és szerintem jó ha pár dolgokkal tisztában vagyunk. Nekem ezeket nem mondta senki, vagy már ha mondták is túl késő volt, de mostanra már magamtól megtanultam. Leginkább kapcsolatokban szintén tapasztalatlan embereknek írnám le ezeket, hátha ők is tanulnak belőle.

    Az első dolog ami nagyon-nagyon fontos szerintem egy kapcsolatban, hogy ne hatalmasodjon el az egész életeden. Ne csak ő létezzen számodra, és ne ő töltse ki a szabadidődet. Azért, mert ha elveszted, tényleg nem marad semmid. Mindig is legyen egy olyan hobbi, időtöltés, vagy bármi, ami történjen bármi, mindig ki tudjon szakítani téged a szerelmeddel kapcsolatos dolgokból. Mert így sokkal kerekebb lesz az életed, és sokkal boldogabb leszel. Tapasztalatból mondom.

    A másik dolog, hogy minden ember más... nincs két egyforma ember. Nincs olyan, hogy egy kapcsolatban mind a két ember ugyanazt érzi. Ne abból indulj ki, hogy egy adott szituációban mit érezhet a párod, hogy TE mit érzel. Ismerhetsz bárkit úgy mint a tenyeredet, de hiába, azt sosem fogod tudni hogy a másik mit érez. És ezt is megtapasztaltam már rengetegszer. Adódhatnak nehéz helyzetek, amikor te elvárod, hogy ő jöjjön oda esetleg. Hogy ő akarja megbeszélni. Vagy várod, hogy megvigasztaljon, ehelyett meg csak mégjobban adja alád a lovat. Ilyenkor jusson eszedbe, hogy senkit sem irányíthatsz. És az élet nem tündérmese. Minden ember máshogy reagál a dolgokra, és kölcsönös érzések nagyon ritkán vannak. Mindig lesz olyan, hogy az egyik fél féltékenyebb, mint a másik, az egyik fél hűségesebb mint a másik, sőt továbbmegyek, abban is biztos vagyok, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szereti a másikat. Lehet csak egy bizonyos időszakban, és lehet ez mindig változik, mint valami libikóka... tök mindegy. De ez akkor is így van.

    És a harmadik dolog, amit megtanultam, hogy tudni kell hol a határ. Ugyanis az egy dolog, hogy még a legjobb kapcsolatban is van, hogy nem klappolnak a dolgok, vannak nehezebb napok, nézeteltérések. De van egy pont, amit fel kell ismerni, és ami után be kell látni, hogy ez már nem egészséges, és ez már nem jó. Saját bőrömön tapasztalatom, hogy nagyon nehéz beismerni. És saját magunknak hazudunk, saját magunkat csapjuk be, hogy ez így már nem mehet tovább. Én azt mondom, igen, vannak dolgok amiket meg lehet beszélni, sőt nem hogy lehet, hanem meg is kell. De olyan dolgok is vannak, amik ha már megtörténnek, azután már felesleges egy percig is húzni egymás idejét. Csak aki szerelmes, az nem hajlandó felismerni ezt a pontot. Vagy ha fel is ismeri, megpróbálja magában elmismásolni, hogy "lehet ez rosszul esik nekem, és ezt nem kéne, de én szeretem annyira, hogy megbocsájtsak neki". Ezzel a legnagyobbat ártva saját magunknak. És a legnagyobb szívességet téve neki, hogy megbocsátva legyen egy olyan dolog, amivel utána lehet még többször és még nagyobbat tud rúgni beléd.

Én mindhárom esetbe beleszaladtam úgy elég durván, és nagyon nehéz kijönni belőlük. Egy olyan emberrel voltam együtt aki érzelmileg elefántlábakon áll kb, nehezen lehet megingatni, és hihetetlenül tud manipulálni, még ha nem is szándékosan teszi. Én meg egy nagyon érzékeny lány vagyok, aki érzelmileg annyira instabil hogy már egy rossz nézésétől is elbizonytalanodok, hogy már nem szeret, és én komolyan szerelemből szerettem, és érzelmileg voltam rá féltékeny. De ő meg birtokolni szeretett. És hatalmas különbség van a kettő között.

De az biztos, hogy ha egyszer őszinte szívvel szerettél valakit, de azt a szívet valaki kegyetlenül összetöri, utána még a simogató kéztől is fogsz félni, hogy nehogy megüssön. És vannak akik ebből rögtön tanulnak, de vannak, akik még sok hosszú csalódás után sem jönnek rá, hogy min kéne változtatni. Én sajnos az utóbbi vagyok... de most nagyon akarok ezen változtatni. Nagyonnagyon.

Én aztán tudok össze-vissza írni témákról :D ma tettem egy nagyon érdekes felfedezést. Először magamról szeretnék beszélni, aztán a véleményemről. Tehát nekem majdnem 4 évig volt egy barátom. Ráadásul az első számomra. Röviden fogalmazva, a kapcsolatunk csakis a két véglet volt. Vagy a pokol, vagy a mennyország. Közte, a földön sosem jártunk. Mikor rosszban voltunk azt nagyon megéltük, tényleg ott rúgtunk egymásba ahol tudtunk, mikor jóban, akkor meg minden rózsaszín köd volt. Szürkék sosem voltunk.

De talán az ilyen úgymond "drámai" kapcsolatok azok, amik tényleg megragadják a szívünket... szerintem bárki aki visszaemlékszik az eddigi legmélyebb érzésű kapcsolatára, az pont attól volt annyira erős és addiktív, mert voltak benne rossz érzések is bőven. De javítsatok ki ha tévedek. Ha túl harmonikus lenne minden, ha túlságosan klappolna minden kis apróság, az a kapcsolat egy idő után befásul. Abból lesz évek után csendes válás, vagy csak simán eléldegélés egymás mellett a gyerekek miatt. De az az igazi szerelem ami bármelyik lépéssel valamit megmozgat bennünk az szerintem sosem lesz gördülékeny.

És rájöttem, hogy nekem az exbarátom olyan számomra, mint egy drog. Nem tudom, hogy szerelem-e, bár nyilván az is. De ez a függőség, ez tényleg nagyon erős. Amikor tudod, hogy árt neked, mégis minden alkalommal csak mégjobban és mégjobban vágysz rá. Kiabál veled, összevesztek, gyúlölöd, meg tudnád folytani egy kanál vízben, de ugyanakkor várod hogy mikor ír, mikor hív... ha tovább akar veszekedni akkor azért, ha kibékülni akkor azért.
Én pl. mindenhez őt kötöm. Legyen az a gyrosos étterem illata, mert első találkozásunkkor is egy nagyvárosban gyrosoztunk. Legyen az a reggeli hűvös levegő télen. Vagy az a tipikus strandos víz-illat, még ahhoz is őt kötöm. És ez tuti hogy az agyamban valami olyan kapocs ami mindig meg fog maradni, hiszen ha úgy alakul, hogy mégegyszer valakivel megyek ide vagy oda, az az első reflex szerű gondolat mindig ott marad... és nagyon tud fájni a szívnek.

És én voltam már szerelmes. Az az igazi klasszikus szerelem ami van a filmekben, meg amit mindenki kérdez hogy mik a jelei ha szerelmes vagyok? Semmi... ha jeleket keresel, akkor nem vagy szerelmes. Mert a szerelem, ha érzed, egyértelmű lesz. És nem is nagyon lehet elmagyarázni. De amikor már függője is vagy egy embernek, az annyira mérgezővé tud válni, hogy hihetetlen. Én mikor szakítottunk a barátommal, rendesen úgy éreztem hogy amire most tényleg szükségem van az valami agymosás, vagy valami tisztítókúra. Mert már komolyan nem egészséges ha ennyire függ valaki valakitől és én nem tudom erről hogy tudnék "leszokni". Nem tudom mi a módszer...
Talán az idő az ami a függőséget elmulasztja. De a szerelmet nem. Az első szerelmemhez, kb 10 év kellett, hogy azt mondjam hogy oké, már nem vagyok a "függője". Szeretem, és ott van még az érzés ha rá gondolok vagy ha meghallom. De már nem sírok ha barátnője van, nem érzek késztetést hogy dalokat írjak róla - ja régen angolul írtam dalokat róla.. :D Nem vagyok szomorú ha mással látom.. ezek lassan elmúltak. De a szerelem az azért még mindig nem.

Úgyhogy érdekes megtapasztalni ezt a két dolgot. És nyilván emberfüggő, hogy ki mennyire ragaszkodik a társához, még akkor is ha a másik nem ragaszkodik hozzá és érzelmileg kihasználja. Én pl. nagyon ragaszkodó típus vagyok, és nagyon hamar magamra veszem ha az a másik egy kicsit is többet foglalkozik mással mint velem. Bár én ezt betudom az önbizalomhiánynak is. Mostmár mindig félni fogok szeretni valakit. Mert ha már rendesen addikt leszek, és nem tudok meglenni nélküle és úgy tud játszani velem ahogy akar csak mert én őszintén szeretem, akkor nem tudom mégegyszer hogy fogom kibírni. Nekem eddig mindegyik szerelmem olyan volt mint egy drog. Kellettek az impulzusok, nem számított hogy jó vagy rossz. Most is ha nem vigasztalom saját magamat, simán rámjöhetne ilyen pánik érzet, amikor belegondolok, hogy nincs már nekem a barátom. És tudom, hogy ez nem egészséges. De mégis várom a nap minden percében és másodpercében hogy legyen valami kontakt mert különben kb megőrülök. Folyton azt nézem hogy villog-e zölden a telefonom (amikor valaki ír) ha látom személyesen akkor azt várom mikor jön oda hozzám, ha ott van mellettem várom hogy megszólítson. Mert tényleg már a függője vagyok és minden más dolog a háttérbe szorul, és csak ő a lényeg. Bármit csinál, bármit mond nekem, lényeg, hogy ne nézzen levegőnek. És ha meg már levegőnek néz és észreveszem hogy semleges vagyok neki, na akkor jön a nagyon-nagy szenvedés.

A szüleim azt mondták kiváncsiak lesznek, hogy mi lesz, amikor elmúlik ez a szerelem felé. Akkor végre láthatom hogy mit lát más is, és hogy mennyi minden csak a fejemben létezett vele kapcsolatban, amit csak én láttam benne. Igazából én is várom már, mikor jön el ez a pillanat, ha egyáltalán eljön. Soha semminek nem voltam a függője... se cigi, se drog, se alkohol, semmi. De már érzem, hogy akiknek ilyen függősége van, miért jár elvonóra. Egy idő után nagyon elviselhetetlen tud lenni.

Nem vagyok annyira tapasztalt kapcsolatok terén, de a szerelemben szerintem tapasztaltabb vagyok mint az a személy aki talán már 10-15 kapcsolaton van túl.

Nem is nagyon a saját szakításomról akarok írni mert már arról írtam eleget :D hanem inkább magáról az érzésről. A barátaim mindig hülyének néznek, és tényleg kicsit morbid, de szerintem egy szakítás olyan mint egy halál. Vagyis ez magától a kapcsolattól függ. Amikor tényleg úgy vagy együtt valakivel, hogy tényleg a részeddé válik, az életed egyik legfontosabb személye, és hiányzik ha nincs melletted... nem is tudom miért magyarázom :D tehát a szerelmed, a társad, akit szeretsz és már régóta tervezitek együtt a jövőt. Ha ennek vége van, azt nem lehet összehasonlítani egy ilyen pár hetes-hónapos kapcsolattal, amin talán könnyebben túl teszi magát az ember. De az ilyen fajta kapcsolatnak a végét tényleg nehéz elfogadni, meg feldolgozni, lehet bármi az oka a szakításnak. Ezért olyan, mint a halál :D van egy ember aki mindig ott van az életedben, és hirtelen már nincs. El kell fogadnod, hogy ennyi idő volt nektek megírva. És ez a szerep, ami ugye minden ember életében csak egy van, valaki más fogja betölteni nálad is, és nála is.

És hiába van a sok cikk arról, hogy mik a gyógymódok (sőt, még én is írtam róluk), most rögtön mindegyikre tudnék ellenpéldát mondani. Ott van pl. az idő. Ha valakit tényleg szeretsz, az idő sosem fogja az érzést elmulasztani. Én nekem van egy gyerekkori "szerelmem" akit 12 éve nem tudok elfelejteni. Sőt, az idő pont hogy széppé teszi az emlékeket. És lehet elfoglalni magunkat bármivel, vagy bárkivel, akkor is ott lesz bennünk az űr. És eltelhet x idő is, érezhetjük úgy, hogy túl tettük magunkat rajta, de elég egy zenét rossz időben meghallani, elég érezni egy illatot, vagy csak elmenni egy olyan hely mellett, ami rá emlékeztet, és újra fájni fog.

Személy szerint én még egyik szerelmemen se tudtam magam túl tenni. Van ugye az a gyerekkori, ami elég furcsa, az sosem fog elmúlni szóval azt úgy nagyjából elfogadtam :D és itt van most az első barátom.. ami még elég friss. És szerintem ez sem lesz egyszerű. Volt még egy barátom még tavaly, de az a kapcsolat nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Az nekem nagy tanulópénz volt, hogy ne ugorjak bele másik kapcsolatba, csak mert egy másik rossz, és ne várjak csodát csak azért, mert a másik szeret engem... és jó sok embert meg is bántottam ezzel a "döntésemmel".

Most nagyon abban az állapotban vagyok, hogy nagyon éretlennek érzem magam. Nem tudom mit kéne reagálnom, ha közeledik felém valaki. Nem tudom hogy kéne viselkednem azokkal az exekkel, akik vérig sértettek és megesküdtem hogy soha az életben nem fogok már velük beszélni. Nem tudok semmit. De amíg úgymond nem gyógyul be a szívem a szakítástól, (bár ezzel a bejegyzéssel arra akarok utalni, hogy nem is nagyon hiszek ebben a gyógyulásban) addig én nem akarok kapcsolatot. Nagyon tudok ragaszkodni emberekhez, főleg ha már tényleg az életem részévé válnak... és ha elvesztem őket, én mindig valahogy meggyászolom. Lehet az barát, szerelem, vagy bármi más ami boldoggá tett de el kell tőle búcsúznom. Mindig is féltem az ilyenektől. És most is nagyon félek, hogy nagyon sokat fogok még szenvedni a hiánytól. De próbálok pozitív lenni.

Megint személyes témával jövök. Superwoman-nek (Lilly Singh) van youtubeon egy nagyon jó videója, ahol a szingli emberek típusairól beszél, és most a Ketrecbe Zárt Szingli elnevezésű típus tökéletesen illik rám :D idézem:

A Ketrecbe Zárt Szingli az a személy, aki túl van egy szörnyű kapcsolaton, és teljesen feladta a szerelmet. A személyisége keveredik a túlzott önbizalommal, a függetlenséggel, és azzal, hogy megünnepli a szingliséget minden adódó alkalomkor. Valójában, kineveti azt az ötletet, hogy kapcsolatban legyen, mert nincs szüksége senkire ahhoz, hogy boldog legyen, önmagán kívül. És ezt pontosan tudja, mert van egy saját zenelejátszó listája olyan dalokkal, amik ezt mondják neki. És könnyű kiszúrni ezeket az embereket, mert ők azok a szórakozóhelyeken, akik beindulnak, amikor a Single Ladies-t játszák Beyoncétól. Mert ők nem csak táncolnak rá, nem nem. Ők arra használják a dalt, hogy üzenjenek vele.

Imádom Lillyt :D aki kiváncsi a videóra az kattintson ide. Én ma rájöttem, hogy tulajdonképpen nekem most annyira elegem van mindenféle kapcsolatból, férfiakból, nőkből, hogy ha valaki ismerkedni akar velem, megmondom neki, hogy aszexuális vagyok. Nem volt eddig sok barátom, de egy 3 és fél éves kapcsolat után, amiben volt eljegyzés, kb 20 szakítás ha nem több, veszekedés, sírás rívás féltékenykedés, azt mondom felért 10 kapcsolattal is. És most vagyok azon a ponton, hogy elég. Nem akarok ismerkedni, nem akarok megint végigmenni a procedúrán hogy vajon elfogad-e az a bizonyos személy így ahogy vagyok, smink nélkül, ruha nélkül, reggel álmosan, pattanásosan, kócos hajjal, messze nem tökéletes testtel. Idegeskedni azon, hogy ki tetszik neki még rajtam kívül, vajon tényleg én kellek neki vagy csak simán kapcsolatban akar lenni és én voltam neki a legegyszerűbb úgymond "találat", stb stb. Nem nem nem és nem, nekem erre nincs szükségem. Fiú haverjaim is rámszálltak, azzal hogy szingli lettem utalgatnak rá hogy feküdjek le velük... wtf? Sosem ment el még így a kedvem a férfiaktól, a szerelemtől, a szextől, mindentől. Nők sem érdekelnek. Egyszerűen elég volt. Biztos oka ennek az a kapcsolatom aminek nemrég vége lett. Voltak hullámvölgyek rendesen. Neki köszönhetően én a kapcsolatban csak azt látom, hogy tartoznom kell valakihez, aki amint megszerez már nem értékel semennyire sem. Akivel meg kell találnom a közös nevezőt még akkor is amikor tudom hogy nem neki van igaza. Megfelelni az elvárásoknak, beszámolni dolgokról. Akinek el kell tűrnöm a hülyeségeit, el kell tűrnöm ha hisztizik, el kell tűrnöm ha csúnyán beszél velem, ha kigúnyol, ha kiröhög. Hallgatni hogy melyik csaj jön be neki. Neemneeem egyszerűen nem nem és nem. Haverjaim is mind kb vettek egy 180 fokos fordulatot, és elkezdtek lekezelően beszélni velem. Hát a drága k*va anyjukkal fognak így beszélni de nem velem. Már bocsi a káromkodásért. Csak eléggé felidegesített ez az egész sztori.

Szóval nálam most a kapcsolat téma befuccsolt. Meg se akarom hallani azokat a szavakat, hogy randizzunk, szeretlek, hiányzol. Nemnemnem eleget hallottam már. Nem akarok egy férfira sem és egy nőre sem máshogy nézni, senkitől se akarok semmit. Sőt, lehet most inkább a nőknél látok több esélyt, hogy előbb kialakul érzelem a jövőben, mert a férfiaktól egyenesen rosszul vagyok. Nem kell több mézesmázaskodás, nem kell több ígérgetés, utána meg gúnyos pofábaröhögés, magyarázkodás, mert csak a farkincájuk után tudnak menni.

Biztos nem fogom örökké így érezni, de az tuti, hogy mostantól én magam leszek az életem központja. Eddig a kapcsolatomat akartam rendbehozni és egyre jobbá tenni, de most ezt önmagammal fogom csinálni. Azt fogom nézni, hogy nekem mi a jó, arra fogok menni, amerre én akarok. Pont ma beszélgettünk tesómmal számomra eléggé fontos dolgokról amik befolyásolhatják az életemet. Egy jogsit is le kéne tennem minél előbb. Szüleimmel összevesztem, és rájöttem, hogy ők sosem fognak támogatni lelkileg, mert számukra én egy haszontalan, béna, lusta kislány vagyok, aki semmihez sem ért, semmire sem jó, sehol sem állja meg a helyét. Eddig kiborultam az ilyenektől, most a hasznomra fordítom, mert hiába tömködik tele a fejem szülő létükre ennyi negatív dologgal, én tudom, hogy milyen vagyok, tudom mikre vagyok képes, tudom hogy mi van bennem.

Szóval szerintem ez a nap tuti valami kulcsfontosságú nap az életemben, mert rengeteg mindenről változott meg a véleményem. És remélem pozitív irányba fogja billenteni ez az életemet. Mert már elegem van abból a semmiből amiben most állok.

Találtam egy ilyen párkapcsolati fórumot, ahol sokat olvasgattam ezt az "interneten nem számít megcsalásnak" cuccot, és mily meglepő, mind férfiak szájából jön. Engem nagyon felháborított, hogy tényleg hogyan tudnak erről vélekezni.

Először is szögezzük le, hogy utálom azt a hímsoviniszta kijelentést, hogy a férfiakat az ösztönük hajtja, vannak szükségleteik, és azzal, hogy megcsalják a párjukat, nekik nem jelent semmit mert csak sima szex. De ha a nő csak ránéz egy pasira, már ki van verve a hiszti.

Ezt én is megtapasztaltam már párkapcsolatban. Én úgy gondolom egy kapcsolatban vannak szerepek, amiket nem érdemes felcserélni, mert természetes, hogy a nő az érzékenyebb, a törékenyebb, a gondoskodóbb, míg a férfi a határozottabb, a biztonságot nyújtó, az érzelmileg stabilabb személy. De ha erkölcsökről van szó, legyen az hűség, vagy tisztelet, vagy hogy hogyan bánunk a másikkal, az egyenlő. Nem számít, hogy a fiúról vagy a lányról van szó, vagy az idősebbről, vagy a fiatalabbról, nincs nincs nincs és nincs semmilyen különbség. És az a pasi aki úgy gondolja, hogy ösztönei vannak, mint valami állatnak, azt úgy is kell kidobni, mint egy kivert kutyát.

Visszakanyarodva a témára. Nekem még nincs és remélem nem is lesz tapasztalatom internetes megcsalásban, de hasonló már volt, ami szerintem eléggé súrolja a határt. Ez pedig az ismerős csajoknak a kihívó képeik. Rühellem, allergiás vagyok rá, és leszarom ki mit gondol, igenis szóvá fogom tenni, ha a barátom olyan lányoknak a képeit lájkolja, ahol
- ismeri a csajt
- a kép középpontjában a csaj "szexisége" áll, szóval nem egy Eiffel tornyos mosolygós kép egy kabátban, hanem a tükör előtt pózolás pucsítva úgy hogy a fél melle kint van
- rendszeresen lájkolja mindegyik képét
Nem akarok sztorizgatni de a barátomról már rengeteg durva dolog derült így ki, úgyhogy engem azóta kifejezetten érzékenyen érint ez a téma. Amúgymeg szerintem mi nők tudjuk a legjobban, hogy ha egy pasi minden képünkett lájkolja, annak bejövünk. Így vagy úgy. Lehet a fiú nem tudja, hogy feltűnő, vagy talán nem is érdekli, de egy lánynak hamar leesik. És tudom magamról, hogy én személy szerint sajnálom azt a csajt, akinek a pasija az én képeimnél folyton otthagyja azt a bizonyos szivecskét. Mert nem vagyok hülye, és ismerem a jeleket. És fordítva is megalázó. Felőlem nézheti a barátom a csaj képeit órákig, de ha már nyomot hagy ott, és tudtára adja a csajnak, hogy szó szerint tetszik neki (csak ez ilyen burkolt mód, de a hülye is tudja) az azért hagy ne essen már nekem jól.

Igen, éretlen dolog ha egy párkapcsolatban a szociális média miatt vannak veszekedések, de szerintem az is éretlen dolog, ha egy pasi még csak el sem titkolja, hogy a csaj ismerőseinek a képeire csorgatja a nyálát, miközben komoly kapcsolatban van. Szóval nekem az ilyen kép-nézegetés, amiből még a hülye is tudja hogy felizgult állapotba hozza az ember fiát, sőt több mint valószínű hogy még ki is veri rá (bocsi nem találtam szebb szót) eléggé súrolja a megcsalást. Legalábbis az internetes megcsalást. És szerintem ezt mindenki így gondolja, aki átélte már. És nem a pornóról van szó, hanem konkrét ismerős személyekről.

És akkor jön az örökös magyarázat: "Dehát nem feküdtem le vele".

És akkor a pár egyik tagja nyelje le, ha a szerelménél esetleg olyan üzeneteket talál, ahol egy harmadik személyjel szexchatel, meg képeket küldözgetnek egymásnak. Szürreális sztorinak tűnik, de manapság ez annyira nem ritka, csak kevesen buknak le. Az lehet, hogy csak képen látják egymást, és max írásban beszélik meg, hogy mit csinálnának egymással, de nehogymár ez ne számítson megcsalásnak! Lehet fizikálisan nem feküdtek le, de felizgult állapotban, ha úgy meztelenül lettek volna egymás előtt, azt tudták volna mondani hogy ÁLLJ bocs barátnőm/barátom van? Dehogyis. Már ott telibe van szarva (már bocsánat) a kapcsolatuk, hogy egyáltalán felmerült a fejükben a gondolat, hogy ők lefeküdnének valaki mással. Nem a körülmények teremtik a hűtlenséget, hanem a rossz erkölcsök. Lehet itt előttem 10 meztelen Channing Tatum, vagy Bill Kaulitz, vagy Zac Efron, én akkor is nemet mondanék, hiszen tudom, hogy barátom van. Míg másnak lehet az is elég, hogy a nő nő legyen. Ráadásul nem is elég, hogy megcsalás, de szerintem az egyik legundorítóbb megcsalás. Hiszen mit kap a férfi? (bocs hogy férfiról írok, az a gyakoribb) Semmit. Pár meztelen képet egy csajról, amit nézhet interneten is több milliót. Még videót is. Semmivel sem lesz neki jobb, de mégis benne van a szándék, hogy ő egy másik nővel gusztustalanul a barátnője háta mögött interneten keresztül perverz dolgokat írogatnak egymásnak. És abban a pillanatban nem is kívánná meg, ha előtte lenne? Ha rajta múlna nem is találkozna vele? Hagyjuk már... és azt hiszik tiszták a barátnőjük előtt. Mert ez csak internet. Mert ezek csak képek. Mert ezek csak ösztönök. Szerintem meg ez csak tiszta szemétség. Tudják jól ők is, hogy fordítva nem tűrnék el, mert ez egy gusztustalan undorító dolog.