Nem vagyok annyira tapasztalt kapcsolatok terén, de a szerelemben szerintem tapasztaltabb vagyok mint az a személy aki talán már 10-15 kapcsolaton van túl.

Nem is nagyon a saját szakításomról akarok írni mert már arról írtam eleget :D hanem inkább magáról az érzésről. A barátaim mindig hülyének néznek, és tényleg kicsit morbid, de szerintem egy szakítás olyan mint egy halál. Vagyis ez magától a kapcsolattól függ. Amikor tényleg úgy vagy együtt valakivel, hogy tényleg a részeddé válik, az életed egyik legfontosabb személye, és hiányzik ha nincs melletted... nem is tudom miért magyarázom :D tehát a szerelmed, a társad, akit szeretsz és már régóta tervezitek együtt a jövőt. Ha ennek vége van, azt nem lehet összehasonlítani egy ilyen pár hetes-hónapos kapcsolattal, amin talán könnyebben túl teszi magát az ember. De az ilyen fajta kapcsolatnak a végét tényleg nehéz elfogadni, meg feldolgozni, lehet bármi az oka a szakításnak. Ezért olyan, mint a halál :D van egy ember aki mindig ott van az életedben, és hirtelen már nincs. El kell fogadnod, hogy ennyi idő volt nektek megírva. És ez a szerep, ami ugye minden ember életében csak egy van, valaki más fogja betölteni nálad is, és nála is.

És hiába van a sok cikk arról, hogy mik a gyógymódok (sőt, még én is írtam róluk), most rögtön mindegyikre tudnék ellenpéldát mondani. Ott van pl. az idő. Ha valakit tényleg szeretsz, az idő sosem fogja az érzést elmulasztani. Én nekem van egy gyerekkori "szerelmem" akit 12 éve nem tudok elfelejteni. Sőt, az idő pont hogy széppé teszi az emlékeket. És lehet elfoglalni magunkat bármivel, vagy bárkivel, akkor is ott lesz bennünk az űr. És eltelhet x idő is, érezhetjük úgy, hogy túl tettük magunkat rajta, de elég egy zenét rossz időben meghallani, elég érezni egy illatot, vagy csak elmenni egy olyan hely mellett, ami rá emlékeztet, és újra fájni fog.

Személy szerint én még egyik szerelmemen se tudtam magam túl tenni. Van ugye az a gyerekkori, ami elég furcsa, az sosem fog elmúlni szóval azt úgy nagyjából elfogadtam :D és itt van most az első barátom.. ami még elég friss. És szerintem ez sem lesz egyszerű. Volt még egy barátom még tavaly, de az a kapcsolat nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Az nekem nagy tanulópénz volt, hogy ne ugorjak bele másik kapcsolatba, csak mert egy másik rossz, és ne várjak csodát csak azért, mert a másik szeret engem... és jó sok embert meg is bántottam ezzel a "döntésemmel".

Most nagyon abban az állapotban vagyok, hogy nagyon éretlennek érzem magam. Nem tudom mit kéne reagálnom, ha közeledik felém valaki. Nem tudom hogy kéne viselkednem azokkal az exekkel, akik vérig sértettek és megesküdtem hogy soha az életben nem fogok már velük beszélni. Nem tudok semmit. De amíg úgymond nem gyógyul be a szívem a szakítástól, (bár ezzel a bejegyzéssel arra akarok utalni, hogy nem is nagyon hiszek ebben a gyógyulásban) addig én nem akarok kapcsolatot. Nagyon tudok ragaszkodni emberekhez, főleg ha már tényleg az életem részévé válnak... és ha elvesztem őket, én mindig valahogy meggyászolom. Lehet az barát, szerelem, vagy bármi más ami boldoggá tett de el kell tőle búcsúznom. Mindig is féltem az ilyenektől. És most is nagyon félek, hogy nagyon sokat fogok még szenvedni a hiánytól. De próbálok pozitív lenni.