Már régóta tervezek egy részletes bemutatkozó szöveget, de tudtam hogy túl hosszú lenne, ezért mindig "elhalasztottam". De most úgy érzem eljött az ideje :D pedig már milyen régóta írom ezt a blogot...

Kezdem akkor a címmel. Interneten, vagyis pontosabban itt (máshol nem) teo a nevem. Fogalmam sincs már, hogy honnan jött, de nagyon tetszik, egyszerű, rövid, és szerintem jól hangzik. És mikor elkezdtem a blogot a régi chatben annyian megkérdezték, hogy én fiú vagyok vagy lány, hogy bemutatkozásba azóta is ott maradt, hogy lány :D vagy ennyire elterjedt a meleg fiúk blogjai, hogy a kinézetek alapján se jön le, hogy lány vagyok? Na mindegy.

21 éves vagyok, és jelenleg nem dolgozok semmit. Pedig van érettségim, van szakmám (pénzügyi számviteli ügyintéző), van nyelvvizsgám (angol középfok), és kb fél éve munkát keresek. Annyi önéletrajzot adtam már be állásjelentkezésekre, hogy el nem tudom mondani. Még tegnap is 2 helyre jelentkeztem, de sehová sem vesznek fel. Na mindegy ez nem tartozik a bemutatkozásba. A szüleimmel élek, van egy bátyám, és egy kiskutyám. Imádom a kiskutyámat, már több mint 7 éve itt van velünk. Ő az első kutyám. Én egyébként rajongok az állatokért, kóborkutyáknak kajákat osztogatok, szóval az állatok, de azon belül a kutyák a mindeneim. Én valamiért még a vicsorgó ugató kutyáktól sem félek, rengeteg olyan helyen jártam már ahol azt mondták hogy vigyázzak a kutyáival mert nem szeretik az idegeneket, aztán ahogy megláttam őket az volt az első hogy leguggoltam és úgy simogattam őket. Szóval nagyon nagy állatrajongó és állatvédő vagyok, ha tehetném minden nap állatkertbe járnék. A másik nagy kedvenc állatom a ló. Szerintem a világ legszebb állata a ló. A lábaitól kezdve a testén át a fejéig minden tökéletes rajta. Az én szememnek legalábbis. Én kb úgy nézek a lovakra mintha az állatvilágban ők lennének a Victoria Secret modellek. Ráadásul nagyon okosak. Szóval én imádom őket, szerepel is a bakancslistámon hogy legyen egy saját lovam, mert sajnos lovagolni annyira nincsen lehetőségem, ha tudnék hova menni akkor biztosan hobbim lenne. Imádok lovakat rajzolni, lovas filmeket nézni. Most ezt nem úgy kell elképzelni hogy lovas poszterekkel van tele a szobám stb stb, csak tényleg nagyon szeretem őket :D

Na éreztem én, hogy hosszú bejegyzés lesz, úgyhogy még folytatom ha rákattintotok a "bővebbenre".

Ezt a címet a kedvenc fanfictionömből nyúltam :D a #815-ből. Aki nem Tokio Hotel rajongó és nem ismeri a sztorit, annak elmondom, hogy ez az a fejezet amikor a főszereplő, Bill, aki egy gyilkos és halálsoron van, szembesül mindennel amit tett és rohamok törnek rá hogy mindenkit megöljön aki előtte van és mindent szétromboljon maga körül. Hát kb így érzem magam én is, mint egy időzített bomba.
Már több mint fél éve abbahagytam a blogolást de aki akkor olvasott az tudja, hogy mennyi bejegyzés szólt rólam és a barátomról. Akit december óta exemnek hívok. Nem akarok belemenni a sztoriba, hogy miért szakítottunk, mi történt azóta, mert felesleges szerintem. Annyi a különbség az eddigiekhez képest, hogy mostmár tényleg vége. És nehezen megy az agyban a feldolgozás :D egyedül az időben bízok.

Egy szakítás a szerelmeddel szerintem rosszabb mint egy halál. Ez most elég abszurdan hangzott de ha belegondolunk tényleg így van. Tervezel vele, elfogadod úgy ahogy van, ami a legfontosabb, szereted, és szakítás.. szó szerint szakítás mert szétszakítja a szíved. És külön folytatjátok az életeteket. Ott volt neked, nap mint nap, percről percre, a lelkitársad. És bumm. Már azt se tudod hogy mi van vele. És ezt mindketten elfogadjátok. És elfelejtitek egymást. Mintha a másik meghalt volna. De nem halt meg, mert ugyanúgy él, csak nélküled. Akivel elvileg az egész életét eltervezte. És találni fog egy másik lányt, aki betölti a helyed. Sokkal több fájdalommal jár ez szerintem mintha meghalt volna.

Ebből kifolyólag akartam arról beszélni, hogy az elmúlt napokban úgy érzem magam mint egy időzített bomba. Pedig már nem beszélünk.. már sikerült megutáltatnia magát velem. De rámjönnek ilyen 5 percek, mintha kilépnék az agyamból vagy nem is tudom megmagyarázni, más szemszögből nézek mindent, elfelejtem a körülményeket, és pánikoni kezdek, hogy hogyan hagyhatom csak úgy elmenni? Mikor tényleg az életem részévé vált. És nem is az a félelmetes, hogy most nincs itt. Hanem, hogy soha nem is lesz. Soha többet nem fogok már valószínúleg a szemébe nézni. Soha többet nem hallom a hangját. Soha többet nem fogok játszani a kutyájával. Soha többet nem megyek be a szobájába. Soha többet nem érzem az illatát. Soha többet nem hallom tőle hogy szeretlek. Ergo, mintha meghalt volna :D soha többet, soha többet ... de nem halt meg. Csak nélkülem él tovább.

De ugyanakkor meg tudom, hogy már nem jönnék vele össze. Annyira megbántott, hogy tudom, és ismerem őt, hogy sosem tudná helyrehozni.
Vicces ez a kettős dolog. Innen látszik hogy máshogy gondolkodik a szív, és máshogy gondolkodik az agy. Én ezért hiszek abban, hogy az emberek nem csak biológiai folyamatokból állnak. Hanem lélekből is.

Mivel sajnos ezt a szakítósdit nem egyszer nem kétszer eljátszottuk egymással, nem igazán ért meglepetés azzal hogy ennyire nehéz lesz ez az időszak. Nem viselem könnyen, de viseltem már sokkal de sokkal nehezebben is. És most teljesen máshogy állok az egész érzelemhez, és kb éjszakákat tudok gondolkodni azon, hogy ha tudja az ember, hogy valaki árt neki, miért fáj az elvesztése, és miért hiányzik, és miért nem érzi magát megkönnyebbülve. De csak arra jutottam, hogy mondhat bármit is a szív, minden agyban dől el. És ha az ember minden erejével azon van, hogy elfelejtsen valakit, és boldog legyen, akkor sikerülnie kell. Mert minden csak a fejünkben létezik. Az, hogy félek valamitől, csak a fejemben létezik. Az, hogy ragaszkodok valamihez, az is csak a fejemben létezik. És az, hogy alkotok egy képet valakiről, aki amúgy kurvára nem az akit én akarom, hogy legyen, az is csak a fejemben létezik. Nem tudom, hogy a szerelem fölött mennyi ereje van az ép eszű gondolkodásnak. De szerintem az, hogy szenvedünk, vagy próbálunk boldogak lenni, 60%-ban mindenkinek a saját választása.