Már előre érzem, hogy ezt jó lesz majd kiírni magamból. Már napok óta érzek valami feszültséget, vagy valami stresszt, ami nem akar sehogysem elmúlni. És most fürdés közben nagyon kitört belőlem... ugyanis rájöttem, hogy ez az üresség amit érzek ez a szeretethiány.

Már szinte hónapok óta érzem, hogy már nem állapot hogy ennyire nincs önbizalmam, stb, és így elkezdtem magamat "építgetni", legalábbis próbálni építgetni, hogy ha másra nem is de magamra számítsak, ha megtanulok barát lenni önmagammal, akkor sosem leszek magányos, stb stb de az a helyzet hogy én ebbe már nagyon belefáradtam. És mostmár tényleg azt érzem hogy nagyon szükségem lenne valakire. Nem konkrétan kapcsolat, vagy öribari, hanem csak úgy valakire, aki törődik egy kicsit velem. Aki néha megvigasztal, vagy felvidít, vagy segít talpra állni, vagy aki csak úgy ott van.

És hiába járok nap mint nap emberek közé, hiába jövök haza mindennap a szüleimhez, annyira egyedül érzem magam. De igazából ez nem most kezdődött, hanem kb 10-11 hónapja. Egyre nehezebb minden nap felkelni, egyre jobban megy el a kedvem magától az élettől, hogy célokat tűzzek ki magam elé, hogy szó szerint most éljem a fiatal éveimet. Minden nap valamiért van egy görcs a gyomromban amit eddig sosem tudtam megmagyarázni, de mostmár rájöttem végre, hogy mitől van. Nekem eddig mindig szükségem volt emberekre, akikhez közel állok. Nem sokra, 1-2 is elég volt. De most már huzamosabb ideje senki nincsen. Oké, hogy vannak haverok, de az nem ugyanaz. Meg én nagyon ragaszkodó típus vagyok, ami miatt lehet mondjuk egy barátságban idegesítő vagyok, de ha érzem hogy egy emberrel szorosabb a viszony akkor onnantól kezdve úgy valahogy "elkötelezem" magam mellette.

Nem azt mondom, hogy nem vagyok társasági lény, de elég nehezen nyílok meg az emberek felé. Ezen nem tudom, hogy hogyan kéne dolgoznom, de rájöttem, hogy sehogyan, mert csak amiatt is stresszelem magam, hogy folyton azon kattogok, hogy legyek nyitottabb. Viszont így, hogy konkrétan nincs egyetlen hozzám közel álló ember sem, és annyira szeretethiányos vagyok, hogy legszívesebben csak itthon ülnék egész nap és az ágyamban ölelgetném a macijaimat... így mégnehezebben megy, hogy közvetlenebb legyek az emberekkel. Én barátságosnak tartom magam amúgy, de sajnos nagyon sok idő kell, hogy egy ember nekem nem egy idegen legyen, hanem ismerős, aztán max később barát. Rengeteg idő... és emiatt érzem magam nagyon magányosan, mert nem is tudom, hogy ezen hogy tudnék változtatni. Hiába próbálom magamban az agyamban feltornázni az önbizalmamat, elég egy-két ilyen szeretethiányos gondolat, és romba dől az egész.

Külön megemlíteném a volt barátomat, akivel most egy helyen dolgozok. És akit még mindig nagyon szeretek. És szerintem ő is engem, bár nem tudom... és annyira a szívemre veszem ahogy nap mint nap bánik velem ott, hogy van hogy legszívesebben csak miatta felmondanék. Rosszul esik ha nem köszön, rosszul esik ha egész nap nem jön oda hozzám beszélgetni, inkább máshoz megy (ő tud járkálni, én nem). Rosszul esik mikor az exével beszélget. És ezek annyira lehúzzák a hangulatomat, hogy így egész nap magamban szomorkodok, és a munkatársaimmal nem is nagyon kommunikálok. Viszont ha odajön, beszélget, akkor már más az egész napom. Tudom, hogy ez nagyon rossz dolog, mert nem kéne mástól függnöm. Csak nekem még mindig új ez a munkahely, és ő az egyetlen akit ismerek. És nekem életemben már ez a 3. olyan eset, amikor egy új közösségben azt hittem hogy ha van egy barátom, akkor nem lesz bajom a beilleszkedéssel, hiszen ott van ő. Ehhez képest mindig ugyanaz a forgatókönyv, hogy ilyenkor hirtelen neki is idegenné válok. Aztán teljesen egyedül kell barátokat szerezzek egy olyan közösségben, ahol már eleve van egy barátom, csak ő inkább a többiekkel van. De nem baj, mert mindennek van oka, és biztos annak is van, hogy az életemben már zsinórban harmadjára történik ez meg, úgyhogy biztos nekem kell változtatnom valamin.

Viszont ez a szeretethiány nagyon egy gyilkoló érzés. És nem konkrétan érintések hiányoznak nekem, vagy az hogy valakivel a nap 24 órájában együtt legyek. Hanem csak az a támogatás, a bizalom, hogy van egy ember az életemben akire számíthatok, és nem magamat kell megvigasztalnom ha történik valami baj, és nem magamnak kell segítsek felállni a padlóról, hanem végre lenne valaki aki csak egy picit is törődne velem és érezném hogy szeret. Persze ott vannak a szüleim, vagy a bátyám, vagy unokatesóm... tudom, hogy szeretnek, hogy mellettem vannak. De élik a saját kis életüket, és általában nem azzal szoktak foglalkozni, hogy velem mi van. Amit persze meg is értek mert nem akarom én senkitől hogy azzal legyen elfoglalva hogy velem beszéljen vagy nem tudom... csak azért mégis jó lenne ha lenne valaki akivel tényleg szorosabb lenne a kapcsolat.