Tudom eléggé fura téma, és kicsit "shady", de mint mondtam a bemutatkozós szövegemben, nagyon sokat szoktam agyalni az élet nagy kérdésein. És ez egy olyan téma amivel igazából majdnem senkivel se tudok beszélgetni, mert szerintem nem sok mindenki gondolkodik ezen, pedig az egyik legalapabb dolga az életnek. És ahogy az alcímben is írtam, a legfélelmetesebb is.

Úgyhogy most itt fogom leírni a véleményemet. Kezdem azzal, hogy mostanában rengeteg olyan halálesetről hallok, ami sokkol. Én nem is értem, hogy azok az emberek, akik (sajnos) gyakran járnak temetésre, azok nem roskadnak úgy magukba, hogy utána rettegnek a haláltól.
Eleve azokat az embereket nem értem, akik tök büszkén kijelentik, hogy nem félnek a haláltól. Mert természetes. Mert úgyis eljön.

Szerintem senki se gondol bele, hogy egyszer tényleg vége lesz. Mindennek. És azért mondom így, mert mi számunkra az élet jelent szerintem mindent. És nem tudom mi van a halál után, de az biztos, hogy az az élet, amit x éve élsz, annak vége lesz. Bármid is volt, semmid sem marad. Még a hajad, amit esetleg növesztesz, még az is elveszik abban a pillanatban, amikor üt az óra. Minden, amit megtanultál. Az összes emléked, ahol nyaraltál, amikor szerelmes voltál, amikor volt az esküvőd, amikor megszületett a gyereked, az mind egy másodperc alatt elveszik. Vége az életednek. Vége mindennek. Nem kelsz fel többet. Sosem hallod már a madarak csicsergését. Sosem láthatod már a kedvenc sorozatodat. Soha többet nem fogsz csokit enni, sosem fogod már hallani a kedvenc dalodat a kedvenc együttesedtől. Minden megszűnik. Ami te vagy, a test, amin évekig dolgoztál esetleg a konditeremben, a körmöd amit lehet utoljára manikűröztettél, a lábad amit annyi éven át borotváltál hogy sima legyen, az arcod, mindenedtől búcsút kell venned. Sőt, általában nincs is rá időd.

Mert maga a halál, az egy ezredmásodperc. Kb. nem tart el percekig. És ennyin múlik az élet. Egy emberi élet annyit ér mint a póké amit lecsapsz a falon. Volt, nincs. Elég egy figyelmetlenség az autópályán. Elég csak rossz helyen lenni rossz időben. Olyan apróságokon is múlhat, hogy lehet csak 1 másodpercet kéne visszaforgatni az időt, hogy megments egy életet. De az az egy rossz másodperc elég volt, hogy meghaljon. Hogy számára minden véget érjen. És halljuk a híradóban a sok halálesetet, halljuk az utcán hogy ez a néni meghalt, ez a bácsi meghalt, esetleg családon belül is folyton búcsúzni kell. De mindennek vége van egyszer. A te életednek is vége van egyszer. Eljön az a nap, amikor a világban mindenki úgy folytatja a tevékenységét, mint számodra a legszürkébb hétköznap. De te aznap meg fogsz halni.

És senki nem fog figyelmeztetni. Senki sem fogja fogni a kezed. Senki sem megy veled. Senki sem fogja átélni amit te. Hiába van 100 barátod, hiába vannak szüleid, vagy testvéred, később házastársad, gyerekeid. Hiába nem vagy magányos. De ahogy egyedül születtél, úgy egyedül is halsz meg. Valamelyik év valamelyik hó valamelyik napján. Mindenki ünnepli a szülinapját, pedig minden évben a halálunk "évfordulóját" is megéljük, csak azt még nem tudjuk előre.

Szerintem hihetetlenül félelmetes ez a dolog. És ami még félelmetesebb, hogy az, hogy mi most élünk, és lélegzünk, és dobog a szívünk, semmi, de most szó szerint semmi garancia nincs arra, hogy mondjuk 1 óra múlva még ugyanúgy élni fogunk. Mi a garancia rá? Semmi. Az hogy élünk, már azzal biztosítva vagyunk, hogy bármikor meghalhatunk. És ez egy természetes dolog. Az, hogy te a világon egy másodperc alatt átalakulhatsz egy holttestté, amivel már a természet úgy bánik ahogy akar, igazából az a világnak nem veszteség. Mert másodpercenként halnak meg emberek. És persze, az élet rendje. De egyszer nekünk is lekapcsolják a villanyt.

Szerintem ezt az emberi elme fel se fogja. Nem akarok most arról beszélni, hogy mi van a halál után, mert akkor az méghosszabb téma lenne. De nagyon sok ember fel sem fogja tragikusan, mert annyira természetes dolog ez a világban. De a saját halálunkat elképzelni szerintem azért mégis nagyon ijesztő.

És egyedül az ember rendelkezik ezzel a képességgel. Hogy tudja, hogy oké, most él, de egyszer vége lesz, egyszer meghal. Minden állat ösztönlény. Talán tudják, hogy az élet véges, talán nem. Ha tudják is, nem érdeklik. Úgy élnek, mintha örökké élnének. És lehet ez a boldog tudatlanság az amit anno Ádám és Éva elvesztett amikor elkövették az eredendő bűnt. Annyira sajnos nem vagyok tisztában ezzel a történettel, de biztosan nem véletlen, hogy egyedül az ember van tisztában ezzel a dologgal.

De, hogy legyen pozitív mondanivalója is ennek az egésznek, tényleg úgy kell élni, hogy az utolsó perceinkben ne bánjunk meg semmit. Ne halogassunk semmit, mert az idő nem áll meg. Az folyton menni fog. El fog jönni az az idő, amikor számunkra már nem megy tovább, de addig ki kell használni minden lehetőséget, mert ebből áll az élet.