Kb 13-14 éves voltam, amikor rengeteg de rengeteg dalt írtam. Angolul. Akkor nem blogoltam, hanem így írtam naplót úgymond. És ma megtaláltam ezeket a régi dalaimat, és nagyon jó volt visszaolvasni. Bár sok nyelvtani hiba van bennük de furcsa mert amiket akkor éreztem, újra át tudtam élni. És van egy Card Castle című "dal" amit írtam :D magyarul kártyavár... akkor mások voltak a "keletkezési körülmények" XD de most ugyanígy vagyok.

Nem írom le bár szerintem kurvajó szám lenne xD de magyarul nagyjából arról szól a dal, hogy a kártyaváramban én vagyok a királynő, ahol nem látom a Napot, nem stabil a föld amire épült a vár stb, stb, és egy kis szél is elég, hogy szétfújja az erődítményemet, és stabilnak látszom de amúgy könnyen szét lehet szakítani szét lehet rombolni, és hogy csak te, mint "páncélos lovag" jöhetsz aki tud nekem cementet hozni hogy igazi stabil váram legyen, és az a cement a szerelmed mert csak te tudsz engem erőssé tenni :D nagyon jó lett mert elrejtettem bele ilyen póker szakszavakat is szóval ha lesz kedvem kijavítani az angol nyelvtani hibákat talán majd leírom.

De. Szóval. Mire gondolhatott a költő? xD 

Ugyanez igaz rám most. Próbálom játszani, hogy minden okés, nem viselt meg a szakítás, tök jó, boldog vagyok. De igazából.. tényleg ez a kártyavár egy jó hasonlat. Ezt a hamisságot egy kis szél is el tudja fújni. És ez az egész boldogság amit magamra erőltetek ez csak a látszat, és nagyon nehéz ezt a látszatot fenntartani. És hiába várom én már azt a páncélos lovagot. Hogy hozzon nekem téglát meg cementet meg arany nem tudom miket írtam a szövegbe :D ő már nem fog eljönni és már nem szeret és magamtól kell felállnom. És egy stabil várat építenem :D de mégis mindig ott van bennem a remény. Hogy hátha egy nap úgy ébredek fel, hogy boldog vagyok. Mert most se vele, se nélküle nem vagyok az.

Persze, persze. Ez a normális, aki valóban szerelmes volt amikor kapcsolatban volt, az átesik ezen az időszakon. De iszonyatosan nehéz. Főleg, hogy nekem ő volt az első. És minden rá emlékeztet. Ha egy fiú akar tőlem valamit, már az is rá emlékeztet. Neki én csak egy voltam a sok közül, ő nekem meg az első. Dehát próbálom racionálisan felfogni ezt az egészet. Csak az az ijesztő, a szó, az, hogy soha. Soha többé... Én ettől kb ilyen mini pánikrohamot kapok.
Egyébként szerintem úgy a legegyszerűbb, ha egyszerűen feladom. És nem harcolok már semmiért. Ha szeretem még, szeretem. Ha fáj, hagyom, hogy fájjon. Csak úszok az árral. Felfogom, hogy ez most egy nehéz időszak lesz, de belehalni biztos nem fogok... aztán majd lesz ahogyan Isten akarja.
Úgyhogy hogy jó kedvem legyen, itt egy Tokio Hotel (Tom & Gustav) gif. Annyiszor segítettek már nekem lelkileg <3 jó tudom ez most nagyon nyálas volt. De majd egyszer leírom hogy tényleg mennyi mindent köszönhetnék nekik. Most is sokszor csak ők tudnak jó kedvre deríteni.