Én személy szerint vártam a fekete pénteket. Bár mielőtt beszélnék róla azért beszúrok egy wikipédiás cuccot, hátha valaki nem tudná mi is ez. Bár a sok reklám alapján amit a pofánkba nyomtak szerintem kizárt hogy lenne olyan aki nincs ezzel tisztában.

A fekete péntek (eredeti, angol nevén Black Friday) a hálaadást követő péntek elnevezése az Egyesült Államokban, amely ott néhány évtizede hagyományosan a karácsonyi bevásárlási szezon kezdete.

Magyarországon első alkalommal 2013. november 29-án tartották meg a kiskereskedelemben a Black Friday nevű akciót, amelyen átlagon felüli árkedvezményeket kínálnak a vásárlóknak.

Vettem egy nagyon jó könyvet de még nem mondom el hogy melyiket mert még később szeretnék róla írni :D és olyan jókat olvasok benne hogy azóta én is mindig próbálom más szemszögből nézni azokat a dolgokat amik történnek velem, vagy amiket érzek, vagy alapból amilyen vagyok.

Most arról szeretnék kicsit írni, hogy mit tanultam az előző kapcsolatomból, ami nekem az első volt, és nagyon-nagyon szerettem őt (szeretem még mindig), és tényleg már eljegyzés is volt meg minden hasonló dolog, viszont néha a lehető legalpáribb módon bántunk egymással... leginkább ő velem.
A szerelem ugye kémiai dolog, nem is nagyon tudunk parancsolni az érzéseinknek, de a gondolatainknak tudunk, és szerintem jó ha pár dolgokkal tisztában vagyunk. Nekem ezeket nem mondta senki, vagy már ha mondták is túl késő volt, de mostanra már magamtól megtanultam. Leginkább kapcsolatokban szintén tapasztalatlan embereknek írnám le ezeket, hátha ők is tanulnak belőle.

    Az első dolog ami nagyon-nagyon fontos szerintem egy kapcsolatban, hogy ne hatalmasodjon el az egész életeden. Ne csak ő létezzen számodra, és ne ő töltse ki a szabadidődet. Azért, mert ha elveszted, tényleg nem marad semmid. Mindig is legyen egy olyan hobbi, időtöltés, vagy bármi, ami történjen bármi, mindig ki tudjon szakítani téged a szerelmeddel kapcsolatos dolgokból. Mert így sokkal kerekebb lesz az életed, és sokkal boldogabb leszel. Tapasztalatból mondom.

    A másik dolog, hogy minden ember más... nincs két egyforma ember. Nincs olyan, hogy egy kapcsolatban mind a két ember ugyanazt érzi. Ne abból indulj ki, hogy egy adott szituációban mit érezhet a párod, hogy TE mit érzel. Ismerhetsz bárkit úgy mint a tenyeredet, de hiába, azt sosem fogod tudni hogy a másik mit érez. És ezt is megtapasztaltam már rengetegszer. Adódhatnak nehéz helyzetek, amikor te elvárod, hogy ő jöjjön oda esetleg. Hogy ő akarja megbeszélni. Vagy várod, hogy megvigasztaljon, ehelyett meg csak mégjobban adja alád a lovat. Ilyenkor jusson eszedbe, hogy senkit sem irányíthatsz. És az élet nem tündérmese. Minden ember máshogy reagál a dolgokra, és kölcsönös érzések nagyon ritkán vannak. Mindig lesz olyan, hogy az egyik fél féltékenyebb, mint a másik, az egyik fél hűségesebb mint a másik, sőt továbbmegyek, abban is biztos vagyok, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szereti a másikat. Lehet csak egy bizonyos időszakban, és lehet ez mindig változik, mint valami libikóka... tök mindegy. De ez akkor is így van.

    És a harmadik dolog, amit megtanultam, hogy tudni kell hol a határ. Ugyanis az egy dolog, hogy még a legjobb kapcsolatban is van, hogy nem klappolnak a dolgok, vannak nehezebb napok, nézeteltérések. De van egy pont, amit fel kell ismerni, és ami után be kell látni, hogy ez már nem egészséges, és ez már nem jó. Saját bőrömön tapasztalatom, hogy nagyon nehéz beismerni. És saját magunknak hazudunk, saját magunkat csapjuk be, hogy ez így már nem mehet tovább. Én azt mondom, igen, vannak dolgok amiket meg lehet beszélni, sőt nem hogy lehet, hanem meg is kell. De olyan dolgok is vannak, amik ha már megtörténnek, azután már felesleges egy percig is húzni egymás idejét. Csak aki szerelmes, az nem hajlandó felismerni ezt a pontot. Vagy ha fel is ismeri, megpróbálja magában elmismásolni, hogy "lehet ez rosszul esik nekem, és ezt nem kéne, de én szeretem annyira, hogy megbocsájtsak neki". Ezzel a legnagyobbat ártva saját magunknak. És a legnagyobb szívességet téve neki, hogy megbocsátva legyen egy olyan dolog, amivel utána lehet még többször és még nagyobbat tud rúgni beléd.

Én mindhárom esetbe beleszaladtam úgy elég durván, és nagyon nehéz kijönni belőlük. Egy olyan emberrel voltam együtt aki érzelmileg elefántlábakon áll kb, nehezen lehet megingatni, és hihetetlenül tud manipulálni, még ha nem is szándékosan teszi. Én meg egy nagyon érzékeny lány vagyok, aki érzelmileg annyira instabil hogy már egy rossz nézésétől is elbizonytalanodok, hogy már nem szeret, és én komolyan szerelemből szerettem, és érzelmileg voltam rá féltékeny. De ő meg birtokolni szeretett. És hatalmas különbség van a kettő között.

De az biztos, hogy ha egyszer őszinte szívvel szerettél valakit, de azt a szívet valaki kegyetlenül összetöri, utána még a simogató kéztől is fogsz félni, hogy nehogy megüssön. És vannak akik ebből rögtön tanulnak, de vannak, akik még sok hosszú csalódás után sem jönnek rá, hogy min kéne változtatni. Én sajnos az utóbbi vagyok... de most nagyon akarok ezen változtatni. Nagyonnagyon.

Ma találkoztam egy régi barátnőmmel, akivel együtt végeztük el a gimit, és akinek az érettségin kívül (amit amúgy nagyon nehezen szerzett meg) semmi más szakmája nincsen, mégis blézerben meg miniszoknyában jár dolgozni a városházára, mint titkárnő.
Én meg ugye, aki pénzügyi-számviteli ügyintézőnek tanultam (azaz univerzálisan mindenhol dolgozhatnék irodában, akár bankban, akár egy cég könyvelő irodájában, vagy pénzügyi irodájában, vagy logisztikai irodájában, vagy ügyviteli irodájában, vagy esetleg bérszámfejtő is lehetnék, de akár a NAV-nál is dolgozhatnék, vagy projektmenedzser is lehetnék), egy gyárban dolgozok 4 műszakban. Ahol le se írom milyen körülmények vannak néha :D ja és van egy középfokú angol nyelvvizsgám is.

És éreztem a hangjában azt a lenézést, holott mindketten tudjuk, hogy ha nincsenek kapcsolatai akkor nem dolgozna ott ahol dolgozik. És azért elgondolkodtató ez az egész dolog, hogy tényleg mire lehet büszke egy ember és mire nem.

Én szerintem az az ember aki dolgozik, és minden nap felkel korán reggel és 8 órában van a munkahelyén, tökmindegy mi a munkaköre, tökmindegy mennyi a fizetése, az nem szégyenkezhet semmi miatt. Nyilván vannak könnyebb és nehezebb munkák, jól fizető és kevésbé jól fizető munkák, amik belegondolva elég igazságtalanok, hiszen pl. kiindulok a szintén iskolában túlrugdosott 22 éves barátnőmből, aki egy szolárium szalonban dolgozik, és egész nap csak ül és laptopozik, zenét hallgat, meg ugye a vendégekkel beszélget. És többet keres, mint az az 50 éves ember akit otthon vár a családja, és korán reggel elindul munkába és örül ha még sötétedés előtt hazaesik hulla fáradtan, és megkapja a minimálbért. Nyilván majdnem egy egész életbe telik felépíteni egy bizonyos egzisztenciát, de basszus ne felejtsük már el, hogy nem minden ember van ugyanazon a szinten ami a körülményeket illeti, senki sem indul ugyanarról a pontról, és nem biztos, hogy bárki kaphat olyan lehetőségeket, amik a szerencsén múlnak.

De visszatéve a témához... az elején nagyon cikinek éreztem, hogy egy gyárban dolgozok, de csakis azért, mert én nagyon sokat tanultam azért, hogy jó állásom legyen. És oké hogy 2 éves volt a szakmai képzés, de annyira össze volt sűrítve minden, hogy kb. minden egyes dolgozat az iskolában felért egy érettségivel. Szóval túlzás nélkül, én sokat tanultam és szenvedtem, hogy megkapjam azt a bizonyos bizonyítványt.
De akik látnak engem a gyárban, azok ezt nem tudják. Ők csak egy fiatal lányt látnak aki ott rohad és azt gondolják, hogy miért nem tanul, biztos lusta. Én csakis ezt szégyellem az egészben... mert az ember előítéletes, és ha meghallja, hogy valaki egy gyárban szalag mellett dolgozik, valami buta igénytelen ember jut eszébe. De addig, amíg nem kerül abba a szituációba, addig nem jön rá, hogy ez nem igaz, sőt, az irodában az emberek sokszor sokkal primitívebbek. Én pl. sokkal több tiszteletet kapok a cigány származású, kb 50 év körüli egyszerű kinézetű munkatársamtól, mint a 30 éves magassarkúban járkáló csarnokvezetőmtől. Nekem mindig is hányingerem volt az ilyen emberektől. Sosem fogom magam alacsonyabbrendűnek érezni magam senkinél, csak mert más a munkahelyi pozíciónk. Kivéve talán a tényleg nagyon-nagy főnököket, akik sokat dolgoztak azért, hogy elérjék azt ami van nekik. De ironikus, hogy az ilyen emberek meg sokkal emberségesebbek mint a "kisebb főnök társaik" :D Bennem az van, hogy egyedül a szüleimnek van joguk csúnyán beszélni velem és kiabálni, de ameddig ők sem teszik meg, addig nehogy már valami magasabb beosztású bunkó majd megteszi... és én ezt mindig is éreztetem a műszakvezetőimmel is.

Lényeg a lényeg, magát a munkát (főleg a kétkezi munkát) szerintem soha nem szabad cikinek érezni, vagy szégyellni. Dolgozhatsz a mekiben, dolgozhatsz egy kocsmában, vagy akár még utcaseprőként is. Az, hogy munkád van, az azt jelenti, hogy mindennap becsületesen felkelsz és elmész otthonról dolgozni. És ez elég ahhoz, hogy büszke legyél magadra. Én ameddig itthon ültem és nem volt munkám, kb bele voltam őrülve. Most sincs egy hú de jó munkahelyem, de végre életkedvet kaptam, és végre van értelme nap mint nap kikelni az ágyból. Még ha 4:20-kor is kell kelnem. És bár kihajtják belőlünk a lelket is, de most 10-én (vagyis 8-án, mert 10-e vasárnapra esett) jó volt reggel látni az sms-t, hogy 153ezer utalás jött a bankszámlámra.. ami tudom, hogy fél év múlva minimum 173ezer lesz, mert kapok még bónuszt. De amikor 80ezret kaptam, vagy múlt hónapban 110-et, akkor is ugyanúgy örültem. Mert azért én megdolgoztam becsületesen. Persze vannak azok a munkakörülmények, amik napi 10 ezer forintot sem érnek meg... de én kicsit sem érzem cikinek azt, hogy egy gyárban dolgozok. Pedig rengeteg rossz dolog van benne... reggelig tudnék panaszkodni. De a lényeg ettől nem változik.

És bánom már, hogy akkor a barátnőmnek ezt mind nem mondtam el... mert a lenéző stílusa miatt nagyon szívesen elmondtam volna.

Én aztán tudok össze-vissza írni témákról :D ma tettem egy nagyon érdekes felfedezést. Először magamról szeretnék beszélni, aztán a véleményemről. Tehát nekem majdnem 4 évig volt egy barátom. Ráadásul az első számomra. Röviden fogalmazva, a kapcsolatunk csakis a két véglet volt. Vagy a pokol, vagy a mennyország. Közte, a földön sosem jártunk. Mikor rosszban voltunk azt nagyon megéltük, tényleg ott rúgtunk egymásba ahol tudtunk, mikor jóban, akkor meg minden rózsaszín köd volt. Szürkék sosem voltunk.

De talán az ilyen úgymond "drámai" kapcsolatok azok, amik tényleg megragadják a szívünket... szerintem bárki aki visszaemlékszik az eddigi legmélyebb érzésű kapcsolatára, az pont attól volt annyira erős és addiktív, mert voltak benne rossz érzések is bőven. De javítsatok ki ha tévedek. Ha túl harmonikus lenne minden, ha túlságosan klappolna minden kis apróság, az a kapcsolat egy idő után befásul. Abból lesz évek után csendes válás, vagy csak simán eléldegélés egymás mellett a gyerekek miatt. De az az igazi szerelem ami bármelyik lépéssel valamit megmozgat bennünk az szerintem sosem lesz gördülékeny.

És rájöttem, hogy nekem az exbarátom olyan számomra, mint egy drog. Nem tudom, hogy szerelem-e, bár nyilván az is. De ez a függőség, ez tényleg nagyon erős. Amikor tudod, hogy árt neked, mégis minden alkalommal csak mégjobban és mégjobban vágysz rá. Kiabál veled, összevesztek, gyúlölöd, meg tudnád folytani egy kanál vízben, de ugyanakkor várod hogy mikor ír, mikor hív... ha tovább akar veszekedni akkor azért, ha kibékülni akkor azért.
Én pl. mindenhez őt kötöm. Legyen az a gyrosos étterem illata, mert első találkozásunkkor is egy nagyvárosban gyrosoztunk. Legyen az a reggeli hűvös levegő télen. Vagy az a tipikus strandos víz-illat, még ahhoz is őt kötöm. És ez tuti hogy az agyamban valami olyan kapocs ami mindig meg fog maradni, hiszen ha úgy alakul, hogy mégegyszer valakivel megyek ide vagy oda, az az első reflex szerű gondolat mindig ott marad... és nagyon tud fájni a szívnek.

És én voltam már szerelmes. Az az igazi klasszikus szerelem ami van a filmekben, meg amit mindenki kérdez hogy mik a jelei ha szerelmes vagyok? Semmi... ha jeleket keresel, akkor nem vagy szerelmes. Mert a szerelem, ha érzed, egyértelmű lesz. És nem is nagyon lehet elmagyarázni. De amikor már függője is vagy egy embernek, az annyira mérgezővé tud válni, hogy hihetetlen. Én mikor szakítottunk a barátommal, rendesen úgy éreztem hogy amire most tényleg szükségem van az valami agymosás, vagy valami tisztítókúra. Mert már komolyan nem egészséges ha ennyire függ valaki valakitől és én nem tudom erről hogy tudnék "leszokni". Nem tudom mi a módszer...
Talán az idő az ami a függőséget elmulasztja. De a szerelmet nem. Az első szerelmemhez, kb 10 év kellett, hogy azt mondjam hogy oké, már nem vagyok a "függője". Szeretem, és ott van még az érzés ha rá gondolok vagy ha meghallom. De már nem sírok ha barátnője van, nem érzek késztetést hogy dalokat írjak róla - ja régen angolul írtam dalokat róla.. :D Nem vagyok szomorú ha mással látom.. ezek lassan elmúltak. De a szerelem az azért még mindig nem.

Úgyhogy érdekes megtapasztalni ezt a két dolgot. És nyilván emberfüggő, hogy ki mennyire ragaszkodik a társához, még akkor is ha a másik nem ragaszkodik hozzá és érzelmileg kihasználja. Én pl. nagyon ragaszkodó típus vagyok, és nagyon hamar magamra veszem ha az a másik egy kicsit is többet foglalkozik mással mint velem. Bár én ezt betudom az önbizalomhiánynak is. Mostmár mindig félni fogok szeretni valakit. Mert ha már rendesen addikt leszek, és nem tudok meglenni nélküle és úgy tud játszani velem ahogy akar csak mert én őszintén szeretem, akkor nem tudom mégegyszer hogy fogom kibírni. Nekem eddig mindegyik szerelmem olyan volt mint egy drog. Kellettek az impulzusok, nem számított hogy jó vagy rossz. Most is ha nem vigasztalom saját magamat, simán rámjöhetne ilyen pánik érzet, amikor belegondolok, hogy nincs már nekem a barátom. És tudom, hogy ez nem egészséges. De mégis várom a nap minden percében és másodpercében hogy legyen valami kontakt mert különben kb megőrülök. Folyton azt nézem hogy villog-e zölden a telefonom (amikor valaki ír) ha látom személyesen akkor azt várom mikor jön oda hozzám, ha ott van mellettem várom hogy megszólítson. Mert tényleg már a függője vagyok és minden más dolog a háttérbe szorul, és csak ő a lényeg. Bármit csinál, bármit mond nekem, lényeg, hogy ne nézzen levegőnek. És ha meg már levegőnek néz és észreveszem hogy semleges vagyok neki, na akkor jön a nagyon-nagy szenvedés.

A szüleim azt mondták kiváncsiak lesznek, hogy mi lesz, amikor elmúlik ez a szerelem felé. Akkor végre láthatom hogy mit lát más is, és hogy mennyi minden csak a fejemben létezett vele kapcsolatban, amit csak én láttam benne. Igazából én is várom már, mikor jön el ez a pillanat, ha egyáltalán eljön. Soha semminek nem voltam a függője... se cigi, se drog, se alkohol, semmi. De már érzem, hogy akiknek ilyen függősége van, miért jár elvonóra. Egy idő után nagyon elviselhetetlen tud lenni.

Nem vagyok annyira tapasztalt kapcsolatok terén, de a szerelemben szerintem tapasztaltabb vagyok mint az a személy aki talán már 10-15 kapcsolaton van túl.

Nem is nagyon a saját szakításomról akarok írni mert már arról írtam eleget :D hanem inkább magáról az érzésről. A barátaim mindig hülyének néznek, és tényleg kicsit morbid, de szerintem egy szakítás olyan mint egy halál. Vagyis ez magától a kapcsolattól függ. Amikor tényleg úgy vagy együtt valakivel, hogy tényleg a részeddé válik, az életed egyik legfontosabb személye, és hiányzik ha nincs melletted... nem is tudom miért magyarázom :D tehát a szerelmed, a társad, akit szeretsz és már régóta tervezitek együtt a jövőt. Ha ennek vége van, azt nem lehet összehasonlítani egy ilyen pár hetes-hónapos kapcsolattal, amin talán könnyebben túl teszi magát az ember. De az ilyen fajta kapcsolatnak a végét tényleg nehéz elfogadni, meg feldolgozni, lehet bármi az oka a szakításnak. Ezért olyan, mint a halál :D van egy ember aki mindig ott van az életedben, és hirtelen már nincs. El kell fogadnod, hogy ennyi idő volt nektek megírva. És ez a szerep, ami ugye minden ember életében csak egy van, valaki más fogja betölteni nálad is, és nála is.

És hiába van a sok cikk arról, hogy mik a gyógymódok (sőt, még én is írtam róluk), most rögtön mindegyikre tudnék ellenpéldát mondani. Ott van pl. az idő. Ha valakit tényleg szeretsz, az idő sosem fogja az érzést elmulasztani. Én nekem van egy gyerekkori "szerelmem" akit 12 éve nem tudok elfelejteni. Sőt, az idő pont hogy széppé teszi az emlékeket. És lehet elfoglalni magunkat bármivel, vagy bárkivel, akkor is ott lesz bennünk az űr. És eltelhet x idő is, érezhetjük úgy, hogy túl tettük magunkat rajta, de elég egy zenét rossz időben meghallani, elég érezni egy illatot, vagy csak elmenni egy olyan hely mellett, ami rá emlékeztet, és újra fájni fog.

Személy szerint én még egyik szerelmemen se tudtam magam túl tenni. Van ugye az a gyerekkori, ami elég furcsa, az sosem fog elmúlni szóval azt úgy nagyjából elfogadtam :D és itt van most az első barátom.. ami még elég friss. És szerintem ez sem lesz egyszerű. Volt még egy barátom még tavaly, de az a kapcsolat nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Az nekem nagy tanulópénz volt, hogy ne ugorjak bele másik kapcsolatba, csak mert egy másik rossz, és ne várjak csodát csak azért, mert a másik szeret engem... és jó sok embert meg is bántottam ezzel a "döntésemmel".

Most nagyon abban az állapotban vagyok, hogy nagyon éretlennek érzem magam. Nem tudom mit kéne reagálnom, ha közeledik felém valaki. Nem tudom hogy kéne viselkednem azokkal az exekkel, akik vérig sértettek és megesküdtem hogy soha az életben nem fogok már velük beszélni. Nem tudok semmit. De amíg úgymond nem gyógyul be a szívem a szakítástól, (bár ezzel a bejegyzéssel arra akarok utalni, hogy nem is nagyon hiszek ebben a gyógyulásban) addig én nem akarok kapcsolatot. Nagyon tudok ragaszkodni emberekhez, főleg ha már tényleg az életem részévé válnak... és ha elvesztem őket, én mindig valahogy meggyászolom. Lehet az barát, szerelem, vagy bármi más ami boldoggá tett de el kell tőle búcsúznom. Mindig is féltem az ilyenektől. És most is nagyon félek, hogy nagyon sokat fogok még szenvedni a hiánytól. De próbálok pozitív lenni.