Tudom, furcsa erről beszélni, de igazából mégis egy olyan dolog, amire sosem számít az ember, és ... hát borzalmas.

Nagyon sok ismerősöm terhes most, nem tudom mi van :D és ami a legfurább, hogy kb velem egyidősek.  Hát én is elgondolkoztam már azon, mikor nagyon a rózsaszín felhős stádiumban voltunk a barátommal, hogy úgysem akarom, hogy sok korkülönbség legyen köztem és a gyerekem közt, sőt ugye elég esélyes az, hogy meddő vagyok, és így bennem van ilyen pánikérzet, hogy lehet jobb lenne minél előbb.. Mégis ugye ilyenkor jobb az észre hallgatni, tehát amíg magamat nem tartom el és nem állok stabil lábakon, addig nem vállalok gyereket a nagyszülőknek. Meg ugye ahhoz egy férj is kell. Direkt mondtam, hogy férj, mert csak házasság után szeretnék gyereket.

Na de visszakanyarodva a témához, fogyatékos gyerekekkel is mostanában elég sokszor találkozok. Még 3 hete volt egy álláshirdetés, hogy végzettség nélkül kéne menni ápolónak egy olyan intézménybe, ahol fogyatékosok laknak. Szívesen mentem volna, egy azért, mert már bármilyen munkának örülnék, kettő, hogy így olyan jó érzés lenne nekem, hogy ilyen munkám van. Aztán mikor gondolkodtam hogy HÁTHA engem vesznek fel (persze nem így lett) arra gondoltam, hogy kicsit megnézem már mik ezek a fogyatékos betegségek.

Kezdem azzal, hogy nekem van fogyatékos rokonom. Az egyik unokatestvérem. Nem tudom mi a betegségének a neve, valamiért kellemetlen is lenne megkérdezni, de mivel láttam felnőni (pedig idősebb nálam) így mindent tudok arról, hogy milyen is egy fogyatékos gyerek nevelése. Nem is tudom mi a legjobb szó rá. Szomorú. Talán ez. Nem tud járni, max 3 métert tud úgy megtenni totyogva, hogy ne kapaszkodjon bele semmibe. A kezével nem tud rendesen fogni. Hát nem is részletezem. Persze lehetne rosszabb is az állapota, de pont ez a legrosszabb, hogy neki csak romlik. Régebben normálisan tudtam vele beszélgetni... most szegény alig tud végig mondani egy hosszabb mondatot. Egy ilyen gyerek mellett mindig ott kell lenni. Mindig. És én megemelem a kalapom az ilyen szülők előtt, mert ehhez baromira sok erő kell. Mentálisan és fizikálisan is. Unokatesóm nem tud egyedül fürdeni, enni is csak úgy, ha elé rakják. És amit a legszomorúbb volt látnom, hogy mikor megjött neki, az anyja ment vele mindig wc-re. Borzasztó, hogy ennyire rá van utalva az anyjára. Aki ugye nem él örökké, és egy fogyatékos gyerek attól, mert fogyatékos, nem jelenti azt, hogy nem élhet akár 70-80 évet. Ezért is vannak ezek az intézmények. Szóval biztosan nagyon megrendítő lehet egy ilyen munka még nekem is, aki ugye látja, hogy milyen egy ilyen gyerek élete. Mert az, hogy sokszor látom unokatesómat, nagyon jót tesz annak, hogy adjak magamnak egy orbitális nagy pofont, és átértékeljek mindent az életemben. És tudjátok mihez kellett kurva nagy bátorság? Hogy a szülei vállaltak mégegy gyereket... és ő egészséges lett. 

Szóval emiatt a munka miatt is érdekel mostanában ez a téma. Bár az állásról már lecsúsztam. De engem nagyon megérintenek ezek a dolgok. Ilyenkor mindig kijön az hogy mennyire empatikus vagyok... hogy meglátok az utcán egy ilyen gyereket, vagy akár felnőttet és rámtör a sírógörcs. És nem azért, mert sajnálom, hogy nem tud járni. Nyilván ez is benne van, de ő ezt már rég megtanulta elfogadni. Hanem belegondolok, hogy mennyi erő kell ehhez. Nem csak neki, hanem a hozzátartozóinak. Mennyire van egy ilyen embernek jövőképe... céljai... egyszerűen felfoghatatlan. Ezt úgy nézem, ezt a "jelenséget", mint a gyászoló embereket, akik nem rogynak össze. Isten tudja, hogy kinek, és mikor kell annyi erőt adjon, hogy túlélje. És sok ember meg még úgy áll ezekhez az emberekhez, hogy "Ne, vidd innen, nem is akarom látni!" Persze elszomorít mindenkit ez a dolog. De szerintem azért valahol jó ha tisztában vagyunk ezzel is, mert bár nem kívánom senkinek, de bárki életébe belepottyanhat egy ilyen beteg gyerek.

Megkérdeztem anyukámat, hogyha nekem lesz gyerekem, akkor örökölhető-e az a fogyatékosság, ami unokatesómnak van. De azt mondta anyukám, hogy valószínűleg nem, mert eleve 7 hónapra született, 1 kg sem volt. Szülés közben is voltak komplikációk... És ilyenkor gondolkodom el kettő dolgon.

1. Hányan panaszkodunk olyan dolgok miatt, amik nem tetszenek magunkon, és amúgy meg semmi az egész. Semmi... sírunk azért, nem úgy nézünk ki, ahogy szeretnénk? Vagdossuk magunkat, mert kövérek vagyunk? ... szerintem ide nem is kell írnom semmit. Mindenki át tudja gondolni ezt... hogy lehetne mennyivel de mennyivel rosszabb.

2. Sok szülő eldobja a gyerekét. Engem ez nagyon érzékenyen érint amúgy is, mert ugye nekem lehet, hogy nem is lehet gyerekem, és bármit megadnék, hogy tudjam, hogy egy nap lesz legalább egy egészséges gyerekem. És vannak azok a felelőtlen, érzéketlen szülők, akik csak úgy eldobják ezt a kincset. Akik nem úgy nevelik, ahogy kéne, akik intézetbe küldik őket... milyen szülők az ilyenek? Látom, hogy nagybátyám és a felesége hogyan nevelik a beteg lányukat... és összeszorul a szívem. Szobrot kéne állítani az ilyen szülőkről... Minden túlzás nélkül... Szobrot kéne állítani... mert nekik nem csak pár hónapig, évig van kisbabájuk, akiről a nap 24 órájában gondoskodni kell... hanem egész életükre. És meg kell birkózni a gondolattal, hogy neki talán nem adatik meg az a sok jó dolog a jövőben, ami egy egészséges gyereknek természetes. Borzalmas. És én ismerek több szülőt is unokatesóm révén, mert az iskolájának volt egy fellépése, és ott volt a sok könnyes szemű szülő, akiknek a beteg gyerekeik csináltak előadást. És annyira büszkék voltak rájuk, annyira meghatódtak, annyira látszott, hogy SZERETIK őket... áhh.. nem is írom tovább..

És a legszomorúbb, hogy ez kiszámíthatatlan, ki mikor lesz fogyatékos. Lehet ez magzati korban, lehet szülés közben történik valami, vagy kisbabakorában, de még most felnőttként is történhet valami. Én próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy egy nap én is szülő leszek, és mindenre fel kell készülnöm. De sajnos ez olyan, amire nem lehet. Persze nem azt mondom, hogy egy fogyatékos gyerek nem gyerek. Isten őrizz. De elfogadni azt, hogy egy nem egészséges gyereket kell világra hoznom, akinek rengeteg szenvedésen kell keresztülmennie majd a világban, hát.. szívszorító.

(Bocsi ha kicsit össze-vissza írtam. Csak annyi gondolatom van, hogy nehéz rendezetten leírni őket. Meg igazából már kicsit álmos is vagyok... csak mivel nagyon meg vagyok fázva, nem tudok aludni)

Itt egy videó. Remélem sokan megnézitek, és sokminden átértékelődik bennetek. Az önmagatok felé irányuló szeretet szempontjából, mások elfogadásának szempontjából, és minden olyan szempontból, hogy az életben a valódi értékek mit is jelentenek.