A szülőknek szerintem azt is meg kell tanulni, hogy nem csak a gyerektől kell elvárni, hogy alkalmazkodjon, hanem a szülőnek is alkalmazkodni kell. Persze választható az az út is, hogy "de igenis én vagyok a szülő nehogymár ne nekem legyen igazam", csak akkor meg ne csodálkozzunk, ha utána nem olyan a kapcsolat a gyerekkel mint amit szerettünk volna. Mert sajnos a szülők a saját hibájukért is szeretik a gyereket hibáztatni. Miért nem mond el nekem mindent? Miért hazudik? Hát talán azért mert ha őszinte, és nem tetszik a véleménye, csak leb*szást kap, mert a szülő nem hajlandó a kompromisszumokra. Szerintem rengeteg szülő van abban a tudatban, hogy igen, van ez a gyerekem, és ez csak az enyém, nem törhet pálcát fölöttem senki ha rosszul nevelem, mert ő csak az enyém, és senkinek semmi köze hozzá. És a felnőtt a saját bukásait sem hajlandó beismerni, mert mire fel? Nem azt mondom, hogy az összes szülő ilyen arrogáns, de tudat alatt szerintem mindenkinek van ilyen birtoklási érzése. És felsőbbrendűség érzete. És ezért nem jön ki a kamasz gyerekével. "Nem érted az iskolai tananyagot? Ne kérj tőlem segítséget, én ezt nem tanultam. Kérdezd meg az egyik osztálytársadtól. Ja hogy nincsenek barátaid? Te bajod kisfiam, miért vagy ilyen tutyimutyi?" Másnap. "Miért nem mondtad meg, hogy egyest kaptál? Jobb hazudni? Tanuljál már normálisan, mert a végén megbuksz!" A szülő bele sem lát a saját gyerekének a környezetébe, mert nem érdekli ha olyan problémája van amiben ő nem tud segíteni. Vagy lehet, még ha tudna, akkor se segítene, mert nem az ő "dolga". A felszínt látja, és az alapján ítéli meg a problémát. Kit érdelel hogy az egész osztály egyest kapott? Csak az én gyerekem osztályzata érdekel, de amúgy fogalmam sincs mi lehet a baj, csak a fejére olvasom, hogy nem tud tanulni. De az meg se fordul a fejemben, hogy ha a gyerekem segítséget kér tőlem, és én is részt veszek a problémájában, utána nem fogja titkolni, ha egyest kapott, mert megbízik bennem és tudja, hogy én tudom, hogy ő próbálkozott. És nem leszidni fogom, hanem bíztatni. Biztosan nem fog utána titkolózni. Na meg ki mástól lenne szüksége bíztatásra, ha nem a szüleitől? Kitől hallja, hogy csináld csak, sikerülni fog, mert én hiszek benned! A barátnőjétől? Hát nem.. az anyukájától vagy az apukájától.

A másik dolog a magánélet. SOHA nem mondtam el anyukámnak a személyesebb dolgaimat, ha konkrétan rákérdezett. Sőt, a legtöbb tini így van vele. "Láttam, hogy xy-nal sokat beszélgetsz, tetszik neked?" "Mit érdekel az téged anya?" Anya utána vérig van sértve, és ő van felháborodva, hogy az ő gyereke titkolózik előtte, pedig ő nevelte föl, és ezért nincs is JOGA titkolózni. Viszont ha bejön anya a szobámba, és elkezd velem beszélgetni, hogy anno ő pl. hogyan ismerkedett ilyen idősen a fiúkkal, és elkezd beszélni a témáról úgy, hogy az én, mint gyerek, személyes dolgaimban nem kezd el turkálni, de érzem hogy bizalmas a beszélgetés, lehet nem is kell megkérdeznie, hanem magamtól mondom el, hogy xy nekem nagyon tetszik. Mert az hogy "Na, tetszik neked?" Az egy ilyen provokáló kérdés, mintha egy pletykára kérdezne rá. És kacsintgat rád, mintha ezt szégyelned kéne. Kell tudni, hogy ilyen kényes témákban (nem pont a fiúk, ez csak egy példa) hogyan kell közeledni úgy, hogy azzal a szülő-gyerek viszony szorosabb legyen.

A szülőnek mindenképpen empatikusnak kell lennie a gyerekével szemben, ha valóban jó kapcsolatot akar vele. És ez nem egyenlő azzal, hogy érzékenynek kell lenni. Nekem például égnek állt a hajam, ha olyan valamit szóltam vissza anyukámnak ami nem tetszett neki, és elkezdett sírni. Ha a gyerek nem adja meg a tiszteletet, igenis oda kell szólni. De nem úgy, hogy azzal felhergeljem, hanem hogy elszégyellje magát. Ehhez szerintem egy olyen verbális intelligencia kell, hogy tudjuk hogy egyes esetekben hogyan fejezzük ki magunkat úgy, hogy a saját előnyünkre hassunk a másik személyre. Ha "megregulázni" akarom a kamasz gyerekemet, aki lázad és vissza szól, abból egy Mónika show-s vitatkozós jelenet lesz, sértődöttséggel a végén. De ha tudjuk használni a szavakat, és nem csak úgy a levegőbe beszélni és a felsőbbrendűségünket bizonygatni, akkor igenis meglesz az a dominancia ami a szülőnek eleve meg is kell lennie. De ugyanakkor oda kell figyelni arra is, hogy neki mi a problémája. Még ha nem is mondja el, ismerni kell már őket annyira, hogy a viselkedéséből észrevegyük. Ha csúnyán beszél velünk, nem egy mégcsúnyábbat kell visszaszólni, mert elvégre mi vagyunk a felnőttek, mi nekünk van több eszünk, és ez egy tipikusan olyan élethelyzet, amikor éretten kell kezelni ezeket a dolgokat. Ha egy veszekedés után sírva megy be a szobájába, biztosan nem azért sír, mert utál, hanem azért, mert lehet burkoltan éppen segítséget kért tőled a problémájára, de te ezt nem vetted észre, és csak azt érted el, hogy még rosszabbul érezze magát. Csak kamaszként tudjuk, hogy hányszor történik velünk olyan dolog, amiben talán csak a szüleink tudnának segíteni. Csak ezt valahogy mire szülőkké válunk elfelejtjük. Pedig tudhatnánk, hogy nem azért kiabál és sír, mert hisztizik, hanem mert stresszes, és nem foglalkozik vele senki, és mivel nem tanítottuk meg, így máshogy nem is tudja kifejezni magát. Neki is lehet annyi féle gondja, amit szégyell. Kamaszként kamaszokkal van körülvéve az iskolában, és mindenki tudja, hogy ezek a gyerekek mennyire gonoszak tudnak lenni, mennyire szeretik a kiközösítést, a bántalmazást. Számukra ez nagyon nehéz időszak, és ezt a szülőknek tudniuk KELL.

Az, hogy a kamasz gyerekem tisztel engem, vagy nem, az szimpla nevelés kérdése. És nem kamaszkori nevelés, hanem még előbbi, amikor a gyerek 6-10 éves. Mert ha ilyenkor elkényeztetem, és nem tudatosan, de tudja, hogy számomra a kérései és a kivánságai szentek, mert én vagyok a szülő és meg akarok neki felelni, később neki nagy pofon lesz, ha találkozik a Nem! szóval. És kamaszkorban nem is fogja tolerálni. Szóval ne csodálkozzunk, ha a saját hibánk miatt lesz olyan a gyerekünk, ami nekünk rosszul esik. Szerintem igenis benne kell lennie egy tudatosságnak a gyerekeink nevelésében, mert ha nem formálgatjuk őket a legelején, ne várjuk hogy később majd jó ember válljon belőle. Nem az iskolára kell hagyni a nevelést. És ami még egy nagyon fontos dolog, hogy attól, mert én most jöttem haza a munkából, és nyűgös vagyok, attól az a munkám, hogy a gyerekemet nevelem, az ugyanúgy folytatódik. Ha kicsit is érzékelem, hogy szüksége van rám, ott kell lennem, mert később már nem biztos hogy meg fog keresni a bajaival. Ha szigorúnak kell lenni hozzá, igenis a talpunkra kell állni, és nem a baráti kapcsolatot kell vele keresni. Az nem a mi dolgunk.

És így összességében, ami fontos, hogy hosszú pórázra kell engedni. Sokkal több emberi kapcsolata lesz, kialakul a saját kis magánélete, amit ha nem engedünk azzal, hogy szobafogságban tartjuk, vagy nem aludhat a legjobb barátnőjénél, a saját ellenségeinkké tesszük. Visszagondolva, anno mi is örültünk annak, ha a szüleink kicsit jobban elengedtek. Az nem egyenlő azzal, hogy drogozni fog meg inni. Meg kell bíznom a saját gyerekemben, hogy ha jól neveltem, akkor ha elengedem, nem fog hülyeséget csinálni. Vagy ha mégis hülyeséget csinál, hozzám fog fordulni segítségért. Ennek a bizalmi kapcsolatnak a felépítése a mi kötelezettségünk. Ha ez megromlik, egy percig se szabad szerintem a gyereket hibáztatni. Persze ez függ személyiségtől is, de egy szülő-gyerek kapcsolat nem olyan kapcsolat, amit ha elromlik csak úgy el lehet dobni. A szülő akkor is szülő marad, ha a gyereke bevallja, hogy meleg. Nincsen olyan élethelyzet, ami indokolttá tenné azt, hogy ez a kapcsolat megszakadjon, és neadjisten eldobjuk a gyerekünket magunktól. És ezt nem tudja befolyásolni az se ha elváltam. Semmi sem. Ha van egy gyerekem, egyedül az én felelősségem, hogy törődjek vele. És nem a nagymamáé, nem a nagytestvéré, és nem az exférjem új barátnőjéé, de főleg nem egy intézeté, árvaházé. És ha látom a gyerekemen ahogyan nő, hogy olyan a személyisége hogy makacs, irigy, rosszindulatú, önfejű, szóval egyszóval olyan rossz tulajdonságai vannak amit külsőleg nehéz befolyásolni, akkor ha megfelelő kapcsolatot alakítottál ki vele kiskora óta, és tudja hogy te vagy számára az érzelmileg stabil anya/apa aki mindig támaszt nyújt, mindig segít, nem alázza meg, nem gúnyolja ki, akkor szerintem rendszeres beszélgetéssel a saját életfelfogásunkkal befolyásolni tudjuk az ők személyiségüknek a fejlődését. Beszélni kell arról, hogy a megbocsátás jó, és a szeretet a kulcsa minden boldogságnak. Még ha mi magunk sem vagyunk egy életvidám személyiségek, és vannak saját problémáink, a gyerekünk, életünk ajándékai után felelősséggel tartozunk, és példaképet kell nekik állítani. Ha más életcélunk nincs is, mert úgy alakultak a dolgok az életben, hogy nehezen boldogulunk, a gyerekeink nevelése és segítése akkor is mindenek előtt kell álljon, és ha másért nem is, de értük érdemes minden nap felkelni.